Visszamenni az 1970-es vagy 1980-as évekbe talán nem hangzik különösebben szexin Gordon Ramsay számára, de néha pontosan ezt akarod egy étteremtől.
Manapság mindenhol modern helyek vannak, amelyek gyakran többé-kevésbé ugyanazokat a nemzetközivé vált ételeket kínálják. De mi van akkor, ha tényleg egy ország autentikus, házias konyháját szeretnéd megkóstolni – ebben az esetben Dániáét?
A koppenhágai Fridas azon egyre ritkább helyek egyike, ahol ezt még mindig pontosan megteheted, ráadásul olyan környezetben, ami éppen olyan hagyományosnak érződik, mint maga az étel.
Már jó ideje szemeztem ezzel az étteremmel. A fekvése szinte gyanúsan kényelmes: gyakorlatilag a városközpontban van – vagy legalábbis közvetlenül mellette annak, amit a legtöbb turista Koppenhága központjának gondol.
Én pedig mindig egy kicsit gyanakvó vagyok a hagyományos éttermekkel szemben a városok turisták által erősen látogatott részein. Túl gyakran tűnik úgy, hogy kevésbé érdekli őket annak megmutatása, mit esznek valójában a helyiek, és sokkal inkább az, hogy eladjanak a turistáknak valami homályosan „autentikusnak” nevezhető változatot.
A Fridas szinte pontosan az ellenkezőjének bizonyult.
Vissza az időben
Belépni a Fridasba egy kicsit olyan érzés, mintha több évtizedet utaznál vissza az időben.
Sötét faburkolat, virágmintás kárpitozású padok, régimódi lámpák, rézedények a falakon, királyi családdal kapcsolatos emléktárgyak – az egész helynek erőteljes 1970-es vagy 1980-as évekbeli hangulata van. És ami fontos: nem úgy néz ki, mintha valaki nemrég egy vagyont költött volna egy trendi retró étterem megtervezésére. Egyszerűen valóban régimódinak érződik.
Volt még egy részlet, ami még erősebbé tette az időutazás élményét, amikor viszonylag korán érkeztünk vacsorázni. Fogalmazzunk úgy, hogy még ötvenévesen is feltűnően fiatalnak éreztük magunkat a többi vendég nagy részéhez képest.
Ezzel természetesen semmi baj nincs. Egyszerűen csak egy újabb olyan apró pillanat volt, amikor körbenézel, és azon gondolkodsz, hogy valahogyan tényleg visszautaztál-e az időben.
De még ez is megváltozott, ahogy telt az este. A korábban érkezett vendégek fokozatosan távoztak, új társaságok érkeztek, és a közönség érezhetően fiatalabb lett. Ezért teljesen igazságtalan lenne a Fridast idősebb emberek éttermeként leírni.
Valami sokkal fontosabb viszont változatlan maradt.
Akkor a Fridas turistacsapda?
Körülöttünk szinte mindenki dánul beszélt.
És ez azonnal eloszlatta a gyanakvásom nagy részét.
Párok, négyfős társaságok és jóval nagyobb csoportok ültek körülöttünk, beszélgettek, ettek, és láthatóan jól érezték magukat. A pincérek folyamatosan hordták ki a hagyományosnak tűnő dán ételeket, és minden arra utalt, hogy ezek nem turisták, akik véletlenül betévedtek valami „dánosat” keresve.
Ezek helyiek voltak, akik vacsorázni jöttek.
És ez akkor sem változott, amikor az este folyamán cserélődött a közönség. Rajtunk kívül talán egyetlen másik társaságot vettem észre, ahol valaki angolul beszélt. Egyébként mindenhol dánt hallottunk magunk körül.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy turistaként nehéz lenne ellátogatni a Fridasba. Éppen ellenkezőleg.
Mindkét pincér, aki kiszolgált minket, rendkívül kedves volt, és – ahogy Dániában általában – kiválóan beszélt angolul. Az étlapon az ételek alatt angol leírás is szerepelt, így egy pillanatig sem éreztük kívülállónak magunkat, vagy úgy, mintha véletlenül olyan helyre tévedtünk volna, ahová nem kellett volna.
És szerintem ez egy fontos különbség.
A Fridas nem turistáknak létrehozott étterem. Ez egy helyieknek szóló étterem, ahol a turistákat is nagyon szívesen látják.
Ha kifejezetten azért jössz Koppenhágába, mert hagyományos dán ételeket szeretnél megkóstolni egy olyan helyen, ahol maguk a dánok is még mindig esznek, akkor ettől válik a Fridas különösen érdekessé.
Amiért jöttünk: stegt flæsk med persillesovs
Volt egy étel, amit különösen szerettünk volna megkóstolni a Fridasban: a stegt flæsk med persillesovs.
Nem sokkal a látogatás előtt én magam is elkészítettem, ezért különösen kíváncsi voltam, hogyan viszonyul majd ahhoz a változat, amit egy valóban hagyományos dán étteremben szolgálnak fel. Az előző bekezdésben lévő linkre kattintva a receptemet is megnézheted!
A stegt flæsk med persillesovs nagyjából annyira egyszerű, házias dán étel, amennyire csak lehet. Vastag szelet bőrös császárhúst sütnek jó barnára és ropogósra, majd főtt burgonyával és petrezselyemszósszal tálalják. Gyakran nevezik Dánia nemzeti ételének, és a dánok ma is valóban eszik.
Ez nem kifinomult étel. Nincsenek egzotikus fűszerek, nincs bonyolult tálalás, és nincs hosszú hozzávalólista sem.
De szerintem éppen ezért érdemes megkóstolni.
Egy másik ország ételkultúrájának megismerése nem csak azt jelenti, hogy látványos vagy erősen fűszerezett fogásokat keresünk. Néha egy egyszerű hús-krumpli-szósz kombináció sokkal többet elárul arról, mit esznek valójában az emberek.
Ha pedig szereted a sült húsokat és az egyszerű, de karakteres ízeket, akkor a stegt flæsk olyan étel, amit elég nehéz nem szeretni.
Milyen volt a stegt flæsk?
Először is: rengeteg volt belőle.
Az asztalunkhoz érkező óriási húsostál úgy nézett ki, mintha könnyedén jóllakhatott volna belőle három ember, esetleg négy kevésbé elszánt vendég. Mi két személyre rendeltük.
Maga a hús pontosan úgy készült, ahogy ennek az ételnek készülnie kell. Bár császárhúsból van, a végeredmény inkább viszonylag száraz, mint szaftos, mert a zsír nagy része kisül belőle, a külseje pedig csodálatosan ropogóssá válik.
A bőrével együtt.
Egy ponton a pincérünk észrevette, hogy néhányat a legropogósabb darabok közül otthagytunk, és lényegében le is szidott minket érte.
– Miért nem eszitek meg? Ez a legjobb része!
Ezután elmagyarázta, hogy a dánok a ropogós sertésbőrt nassolnivalóként is eszik, és még azt is megmutatta, hogy az étteremben csomagolva is árulnak belőle.
Rendben. Értettük az üzenetet.
A burgonya ugyanolyan egyszerű és ugyanolyan jó volt. Úgy tűnt, hogy héjában főzték meg, majd utána hámozták meg, és egy jó főtt krumpliról igazából nem is nagyon kell ennél többet mondani.
Aztán jött a persillesovs, vagyis a dán petrezselyemszósz – a linkre kattintva ezt a receptet is megtalálod.
Ez lényegében egy egyszerű, besamelhez hasonló fehér mártás apróra vágott petrezselyemmel ízesítve. A Fridasban érezhetően kevesebb petrezselymet használtak, mint amennyit én szoktam, amikor magam készítem. Személy szerint én több petrezselyemmel szeretem, de ez kizárólag ízlés kérdése.
Együtt viszont minden működött. Ropogós, sós sertéshús, visszafogott ízű burgonya és krémes petrezselyemszósz.
Gammeldags æblekage – egyenesen vissza az 1980-as évekbe
Annak ellenére, hogy éppen elképesztő mennyiségű sertéshúst ettünk meg, desszertet is rendeltem. Természetesen kizárólag kutatási célból.
A gammeldags æblekage mellett döntöttem, ami szó szerint „régimódi almatortát” jelent.
Az egészben az a vicces, hogy ez valójában egyáltalán nem torta abban az értelemben, ahogy a legtöbb angolul beszélő ember elképzelné.
Hidegen érkezett, egy lehűtött desszertes pohárban, almakompóttal, egy morzsaszerű, nagyon erősen mandulaízű réteggel és szinte abszurd mennyiségű tejszínhabbal a tetején. Még egy kanál bogyós gyümölcsből készült lekvár is került rá.
És valószínűleg ez lett volna az a pillanat, amikor Gordon Ramsay végleg elveszíti a türelmét, és mindenkit emlékeztet rá, hogy már nem 1987-et írunk.
De ezzel teljesen félreértenénk a lényeget.
A Fridas nem próbál modern étterem lenni. Nem akarja újragondolni a dán klasszikusokat, mindent három művészi pöttyé redukálni egy túlméretezett tányéron, vagy ugyanazokat a nemzetközivé vált ételeket felszolgálni, amelyeket egyre több nagyvárosban szinte mindenhol megtalálsz.
Ez a desszert azért nézett ki régimódinak, mert régimódi volt.
És pontosan ezért akartam megkóstolni.
Ami az ízét illeti, nekem tetszett, bár helyenként egy kicsit túl édesnek találtam. Az egyes ízek sem álltak mindig össze annyira harmonikusan, mint szerettem volna.
De azt valószínűleg el kell ismernem, hogy ez nem volt teljesen igazságos kóstolási helyzet.
Az előtte elfogyasztott óriási mennyiségű sertéshús után már teljesen tele voltam. Ezen a ponton egy hatalmas pohár almakompót és tejszínhab elfogyasztása már kevésbé szólt az éhségről, és sokkal inkább a cikk iránti szakmai elhivatottságról.
Ettől függetlenül kellemes lezárása volt a vacsorának.
És mindazzal együtt, ami előtte történt, a desszert pontosan azt az érzést erősítette tovább, amit a Fridas már attól a pillanattól kezdve adott, hogy beléptünk az ajtón.
A vacsoránkból kisebb műsor lett
A Fridasban többek között azt is nagyon szerettem, hogy minden mennyire közvetlennek érződött.
Az asztalok nem különösebben tágasak, mi pedig egy hatszemélyes asztal egyik végén ültünk, miközben a másik végét egy másik pár foglalta el.
Amikor megérkezett az óriási tál nagyon dán ételünk – és különösen amikor elkezdtük fotózni és videózni –, az asztaltársainkat egyre jobban kezdte érdekelni, mit csinálunk.
Időnként szinte úgy éreztem, mintha egy kis műsort adnánk nekik.
Láthatóan őszintén szórakoztatta őket, hogy ennyire érdekel minket ennek a teljesen hétköznapi dán ételnek a dokumentálása.
Végül a viselkedésünk az egyik pincér figyelmét is felkeltette.
Odajött hozzánk, és megkérdezte:
– Amerikaiak?
Amikor elmondtuk neki, hogy nem, valójában Magyarországról jöttünk, láthatóan kellett neki egy pillanat, hogy ezt feldolgozza.
Aztán elmosolyodott, és rögtön elmondta, hogy már többször járt Budapesten, és imádja a várost.
Valahol tehát a ropogós sertésbőr, a kamerák és a budapesti beszélgetés között a vacsora már kevésbé érződött egyszerű étteremlátogatásnak, és sokkal inkább annak a fajta élménynek, amit utazás közben valójában mindig remélek.
A Fridas régimódi – és pontosan ezért tetszett
A vacsora végére szinte úgy éreztem, mintha valamikor az 1980-as vagy 1990-es években ettünk volna egy dán család otthonában.
És ezt teljes egészében bóknak szánom.
A sötét fa és a virágmintás kárpitok, a régi lámpák és a királyi emléktárgyak, az óriási tál ropogós sertéshús és burgonya, a petrezselyemszósz, végül pedig az a hatalmas, régimódi, tejszínhabbal borított desszert – az egész tökéletesen összetartozott.
Koppenhágában rengeteg helyet találsz, ha modern skandináv konyhára, divatos belső terekre vagy a világ különböző konyhái által inspirált kreatív fogásokra vágysz.
De ha valójában hagyományos dán éttermi ételeket szeretnél megtapasztalni egy olyan helyen, ahová maguk a dánok is még mindig eljárnak enni, akkor a Fridas sokkal érdekesebb választás.
Hol található a Fridas?
A Fridas Restaurant Vesterbróban található, mindössze három háztömbnyire Koppenhága központi pályaudvarától, közvetlenül a Planetárium mellett. A főpályaudvartól, a Rådhuspladsentől vagy a Tivolitól is könnyedén ide lehet sétálni néhány perc alatt.
Ez a cikk nem szponzorált tartalom. Az ételt saját magam fizettem, és a cikkben a saját véleményemet írom le.
